Az ötkarikás játékok óta már több mint egy hónap telt el, az élmények azonban még mindig élénken élnek bennünk és sportolóinkban egyaránt. Londonból hazatért olimpikonjaink szinte még fel sem ocsúdhattak az olimpia okozta „sokkból”, itthon máris egy újabb élmény dús világba csöppentek.

Az ország egyik ezüstvárosként Cegléd abban a szerencsés helyzetben van, hogy több olimpikonnal is büszkélkedhet. Az olimpiáról, s főleg az azt követő élményeiről, az időrendben az első ceglédi érmet megszerző olimpiai ezüstérmesünkkel, Ungvári Miklóssal beszélgettünk.

Az olimpiai döntődet követően egy ország volt büszke az elért eredményedre. Arra lennék kíváncsi, hogy sikerült e már önigazolást szerezned azzal kapcsolatban, hogy öcséd szavait idézzem: „nem féli üres, hanem félig tele van az a bizonyos pohár”?

Természetesen az érmet tekintve, az a „pohár” félig tele van, de mindennek ellenére én úgy gondolom, hogy az elveszített döntőt soha nem fogom tudni teljesen feldolgozni. Egy test-test elleni sportágban kapott pofon, amit nem tudsz visszaadni, azt elég nehéz megemészteni. Az ezüstérem egy kézzel fogható, fantasztikus dolog, és természetesen már nagyon örülök neki. Hála istennek olyan is van, aki azt mondja, hogy „nem akarlak vigasztalni, de soha nem fogod elfelejteni ezt a döntőt”, amivel én is így vagyok. Biztos vagyok benne, hogy tényleg soha nem felejtem el.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy még hetekkel az olimpia után is visszatérő álmod volt az a bizonyos döntő. Álmodsz még az olimpiával?

Persze, ez azóta is így van, ami érthető, hiszen az olimpia élménye is még nagyon élénken él bennem, és mindannyiunkban. Az olimpia egy csodálatos dolog. Több sporttársammal is tartom azóta a kapcsolatot, akikkel gyakran tartunk közös visszaemlékezéseket, élménybeszámolókat. Az idei olimpián nagyon egységes volt a csapat. Emlékezetesek a közös szurkolások, a közös étkezések. Figyeltünk egymásra, és képben voltunk egymás eredményeivel. Ez az az egység, ami azóta is hiányzik.

Attilára visszatérve. Jelentett e nehézséget, akár a felkészülés, akár a versenyzések során számodra az, hogy öcséd Attila egy sajnálatos eset miatt nem tudott versenyzőként részt venni az olimpián?

Természetesen ez is egy „pofon” volt az élettől. Egészen az olimpiáig bíztunk benne, hogy Attila visszakapja versenyzési jogát, és esetleg még ott lehet velem Londonban. Már az is megnyugvást jelentett, hogy tisztázni tudta a nevét és felmentették a doppingvádak alól. Bízunk benne, hogy 2013 februárjától már ő is ott lehet ismét a szőnyegen legálisan is. És hát a jövő évi Európa Bajnokságon szeretném, ha két Ungváry állhatna a szőnyegen.

Az olimpia után sok sportoló visszavonul kicsit kikapcsolódni, regenerálódni. Ezzel szemben te nem hogy pihennél, hanem egyre aktívabb vagy, egyre több mindenben próbálod ki magad, és sikert sikerre halmozol. Lefutottál egy félmaratont és nem csak, hogy elindultál, de meg is nyerted a Nemzeti Vágta jótékonysági sztárfutamát. Nem is érezted szükségét némi kikapcsolódásnak, vagy téged éppen ez az, ami feltölt?

Szerettem volna egy teljes pihenőt, de még nem igazán tudtam összehozni. Mindemellett engem valóban az aktív pihenés tölt fel. Nekem a Nemzeti Vágta, és a Nike félmaraton is aktív pihenést jelentett. Napi 2-3 edzés híján rendeget felesleges energiával rendelkezem, amit muszáj valami módon levezetnem. Persze most is eljárok edzegetni, futok, lovagolok, de ez nem hasonlítható egy aktív felkészülési időszakhoz.
Szeretnék azért elmenni legalább egy hétre pihenni, de egyelőre még versenyek vannak. Október 7-én olimpiai csapattársaimmal indulunk a Budapest maratonon. Előtte még díjugrató, lovaspóló verseny… tehát pörgünk tovább. Az élet nem áll meg! Úgy jó, hogy ha zajlik, és most igazán zajlik!

A nemzeti vágtán kivívott győzelmeddel a sérült gyermekek terápiás kezelésével foglalkozó Paci Doki Alapítványt támogattad, melynek önkéntes, sőt ha jól tudom kuratóriumi tagja is vagy. Mesélj kicsit az alapítványi munkádról! Mióta foglalkozol ezzel, esetleg terveid között szerepel e a jövőben is ezzel foglalkozni?

Ez a történet egészen gyermekkoromig vezethető vissza. Már tizenéves koromban ott lovagoltunk öcsémmel, Andrással (Ő az, aki igazából a nemzeti vágtára is a lovat készítette, szóval nem is az én érdemem. Én csak utaztam rajta. Egyébként is a győzelem 98 %-ban a ló érdeme, a zsoké az „csak” ott van rajta, irányítja – szúrta közbe hozzá Ungvári Miklós).

A Paci Dokival már lassan évtizedes a kapcsolatom. Sokan mondják is, hogy nekem mostohaapám az alapítvány megálmodja, Domina Imre. Pontosan talán ő tudná elmesélni, hogy hogyan is jött ez a sérült, kihívással élő gyermekekkel való foglalkozás és kapcsolat. Az elején még csak hobbinak indult, majd egyre többen lettek a gyerek és kellett a segítség. Amikor megalakult maga az alapítvány, akkor elsőként voltam jelen az alapítvány kuratóriumi tagjai között. Tulajdonképpen belecsöppentem ebbe. Az első kis paciensem autista volt, aki érdekes módon azonnal elfogadott. Tudni kell az autistákról, hogy valakit vagy elfogadnak elsőre, vagy szóba sem állnak vele. Ettől kezdve már aktívan részt vettem a munkában.

Később egyre többen jöttek, különféle betegségekkel. Voltak köztük down szindrómások, oxigénhiányosok, autisták, izomsorvadásosok, vagy halmozottan kihívással élő gyermekek, amik már több embert igényeltek. Láttam, hogy ez egy egész embert felőrlő feladat. Reggel 9-től estig 5-ig, 6-ig kerülni a lóval, közben fel-le emelgetni a gyerekeket, és alig hogy befejezte az egyik, már ott várnak 3-an. Elhatároztam, hogy segítek és ahogy az időm engedte hétvégenként becsatlakoztam én is. Most ugye az olimpia miatt ez kicsit kimaradt, de nagyon örültem neki, hogy a Nemzeti Vágtán, ilyen módon is tudtam támogatni őket. Bízom benne, hogy az alapítvány hírnevét ezzel sikerült népszerűsíteni. Ahogyan csak módomban áll, szeretném felhívni a figyelmet ezekre a gyerekekre, hogy figyeljünk oda és segítsünk nekik. Ugyanúgy, ahogy külföldön is teljes értékű emberként kezelik őket, itthon sem szabad megfeledkezni róluk.

Több helyről is hallhattuk, hogy kacsintgatsz a Rio-i olimpiával. Mit mondanál most erről, látsz e már annyira előre?

Én már egészen a „Cukorsüveg Hegyig” ellátok. Mindenképpen, persze, szeretnék kijutni az öcsémmel, ezt már többször mondtam. Már négy év nincs is és már készülünk a XXXI. olimpiai játékokra, és nem csak, hogy kacsintgatok, de tervbe van és oda látok. Nagyon jól lenne ott lenni 2016-ba is, és nem egyedül, hanem ösztönzött erővel, megújulva az öcsémmel együtt.

Az sem titok, hogy más súlycsoportban indulnék. Nehéz elhagyni ezt a súlycsoportot, amibe egy évtizedet töltöttem, de már magamba lezártam ezt a 66 kg-ot, és úgy indultunk neki, hogy most már a 73 kg-ban szeretném kamatoztatni azt, amit idáig a 66 kg-ban elsajátítottam. Ebben az esetben ketten lennénk az öcsémmel 73 kg-ban egy ideig. Majd aztán az a jövő zenéje, hogy az olimpia előtt öcsém mennyire gyarapszik. Lehet, hogy ő már 81 kg-ban indulna. De az is elképzelhető, hogy ha ő annyira erős lenne 73 kg-ban, akkor csak egyikünk menne az olimpiára (ebben az esetben Attila), de ennyire előre még nem szeretnék szaladni.

Magánéletedről ugyan nem sokat tudunk, de azt tudjuk rólad, hogy nagycsaládból származol, - ami ugyan nem jelenti azt, hogy te is nagycsaládot szeretnél, de - terveid között szerepel e már a családalapítás?

Még azt gondolom, hogy én magam is gyerek vagyok, szóval minek még egy gyerek a családba.. Persze, gondolatban meg van, és egyszer-kétszer már átfutott az agyamon, de amíg az aktív sportpályafutásom tart, addig úgy gondolom, hogy nincs értelme, hiszen a család egy teljes embert igényel. Egy aktív sportoló nagyon sokat utazik, és sokszor kiszámíthatatlan az időbeosztása, ez pedig így nagyon nehéz. De tervbe van. Nagycsaládot nem, de pár gyermeket biztosan szeretnék majd valamikor, de ez még a jövő zenéje.

Arra a kérdésünkre, hogy partner már esetleg van e a tervezéshez, Miklós nem szeretett volna válaszolni.

Ha lehetőséged lenne belelapozni életed történetébe, mi az, amit mondjuk, egy 10 év múlva szívesen olvasnál benne?

Én azt gondolom, hogy ha most itt lezárulna az én személyes kis történetem, ahol most vagyok, már hálás lehetnék, és hálás is vagyok. Végre egy kicsit magamra is büszke lehetek. Az olimpiai ezüstéremmel egy álom valósult meg. Szerettem volna az országnak valami olyat nyújtani, amire büszkék lehetnek. Én nem lettem nagy kutató, vagy feltaláló, de úgy gondolom, hogy most talán tettünk valami fontosat, és nem csak én, hanem mind a 17 érmes olimpikon társam.

Emlékszem egyszer gyerekkoromba megkérdezték tőlem, hogy mire vagyok büszke hazánkba. Én akkor a hazai feltalálókon, kutatókon és hungarikumainkon kívül azokat a sportolóinkat említettem, akik elért eredményeikkel dicsőséget hoztak a hazánkra. Jó érzés magyarnak lenni, amikor a dobogón állva felcsendül a himnusz. Ez nekem a mai napig leírhatatlan dolog, és bízom benne, hogy hasonló lelkületű magyar társaimat is ugyanolyan örömmel tölti el, mint engem.

Milyen események várnak még rád a közeljövőben?

Az Abu dhabi grand prix inkább még a pihenés jegyében telik, utána lesz egy grand slam Japánban, Tokióban, majd jövőre kezdődik a Hungária kupa, ami itt lesz megrendezve Budapesten. Ezt követi majd az Európa bajnokság április közepén. És hát jövőre ismét világbajnokság, de addig még egy-két edzőtábort, egy-két versenyt sikeresen kellene abszolválni.

Miklós még hozzátette: Minden siker titka egy biztos családi háttér, egy édesanya, és mindazon barátok, támogatok, akik végig mellettünk álltak, és akiknek köszönettel tartozunk. És természetesen az edzőnek is óriási szerepe van abban, amit elértünk. Még ha voltak is kisebb-nagyobb csatáink (akár napi öt is), de végig kitartottunk egymás mellett. Ezeknek az embereknek mind-mind hálával tartozunk, hogy ez így összejött.

fotó: Hartyányi Norbert -keputca.hu