Ország, sőt világszerte a magyar települések, közösségek megemlékeztek az 1920. június 4-én történt eseményről. Cegléden a Református templomkertben álló kopjafához tették le koszorúikat, virágaikat a város vezetői, pártok, szervezetek képviselői és magánemberek. 16 óra 30 perckor pedig a város minden templomában megkondultak a harangok.

Dr. Csáky András polgármester köszöntő gondolatait alább olvashatja:

"Trianon 100

Tisztelt ceglédi polgártársaim! Hölgyeim és Uraim!

Trianon.

Kevés annál nehezebb történelmi feladat van, mint eldöntenünk azt, most mit is teszünk egy száz éve történt, de következményeiben ma is ható tragédiával. Gyászolunk vagy ünneplünk? Imádkozunk vagy kezünket rázzuk az ég felé, hogy ez megtörténhetett? Gyalázzuk, felelőssé tesszük-e régi vezetőinket, vagy józanul tanulmányozzuk a történelmet. Tudomásul vesszük a tényeket, vagy nekimegyünk az előttünk álló falaknak?

Tisztelt Barátaim és történelmi sorstársaim! Végestelen végig sorolhatnám a kérdéseket. De úgy érzem, hogy nem kérdésekért, hanem válaszokért jöttek ide. És valóban így van: felelős, önmagát vállaló magyarnak egyetlen lehetősége van ebben az ügyben: elindulni a válaszok megtalálásához.

Önök mindannyian tudják, hogy az első világháború végén a trianoni békeszerződéssel a Szent István-i Magyarország elvesztette területének több mint kétharmadát. És régi lakosainak száma majdnem egyharmadára csökkent. Nyilván azt is sokan tudják, hogy ezzel a régi Magyarország elvesztette a bányáit, az érceket, a sót, az utakat, a vasutakat, a postarendszerét, az egyetemeit… Ez a veszteség is vég nélkül sorolható. De a gazdasági és szellemi veszteségnél maradandóbb betegség rajtunk a történelmi átok, hogy elvesztettük a helyet, Vereckét, ahol Árpád apánk bevezetett ide minket a Kárpát-medencébe. Elvesztettük Zrínyi Ilona, Thököly, a Rákócziak harcainak induló pontjait. És elvesztettük azt a most szelíden Felvidéknek nevezett részt, amely addig a testvéri Lengyelországgal tett határossá. Bizony, közös határaink voltak!

De talán még történelmibb veszteség, hogy az sem maradt meg, és főképp az nem maradt meg, amely országrész a mohácsi tragédia után három részre szakadt Magyarországot megtartotta magyarnak. Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájában a valóság mai részeként is olvasható mindez.

Ha nem veszik rossz néven, erre néhány gondolattal később még visszatérek.

De ceglédiként előbb hadd mondjak valamit arról, amiről soha nem beszélnek. Arról, hogy milyen jó helyre kerültünk mi az Isten tenyerén. Még Trianon is ezt bizonyítja. Voltak akkor olyan román térképek, amelyek a Tiszánál húzták meg a román határt, és voltak cseh elgondolások, amelyek Miskolcot is a magukénak tekintették. Mi itt maradtunk volna. Igen, itt, az úgyszólván nem is létező és soha újjá nem éleszthető Magyarországon. Azt csinálhatnánk a magunkra maradottságunkkal, a bezártságunkkal, amit akarunk. Talán még azt is bekiabálhatnánk a semmibe, hogy mi legyen a regulája a nagyvilágnak. Amikor az ember senki, mindent megengedhet magának.

De - tisztelt polgártársaim - mégis miből és hogyan élnénk?

Furcsa történelmi elemzések ma a régi magyar uralkodó osztályt, annak a kisebbségek elleni politikáját teszik felelőssé. Miért is? Mert kis pénzt adtak a nem magyaroknak?

Itt, a ceglédi alföldiségben talán joggal kérdezem meg, hogy többet adtak a magyar jobbágynak? Nem a magyar nemesség jobbik része követelte ki a jobbágyfelszabadítást? És ott nem volt nemzetiségi kikötés! Csak jobbágy volt.

Nem szeretnék olyan apróságokba bonyolódni, hogy például a városunkban méltán tisztelt Kossuth nem is volt arisztokrata, de annak a Duna-konföderációnak, amelynek minden kárpát-medencei nép a békességes tagja lehetett volna, ő volt a kitalálója. Még Trianon után, a huszadik század harmincas éveiben is, néha vitatkozva, erre hivatkozott megoldásként a népi írók számos alakja, kiemelkedően Németh László és Illyés Gyula.

Fontosnak tartom az ő nevüket is megemlíteni.

De előttük illett volna elmondanom, hogy Eötvös József 1868-as nemzetiségi törvényét Európában nem előzte meg semmi. Ma már lehet úgy értelmezni, hogy nem volt elegendő, mint ahogy lehet azt is gondolni, hogy Apponyi Albert teljesen eredménytelen volt a trianoni kastélyban, mégis úgy vélem, hogy a magyar szív, a magyar vér csordult ki akkor.

Móricz erdélyi tündérországára visszatérve szeretnék figyelmeztetni rá, hogy a három részre szakadt Magyarország Erdélye nem csupán a Székelyföld volt. Természetesen írjunk mindent alá a Székelyek automiájáért, de ne feledjük, hogy Mátyás király szülőháza nem a Székelyföldön, hanem Kolozsvárott van. A kolozsvári temető legalább akkora magyar múltat, sőt régebbit őriz, mint a mi Kerepesi temetőnk. A mindannyiunk által tisztelt Tempfli atya Nagyváradon szolgált, és az már mindennek a teteje, hogy Ady Endre sem a Székelyföldön született, hanem a Partiumban. Érmindszenten.

Gondolkodjunk, hogy kis nyereségért mit akarunk elveszíteni! A magyar történelmet? Nem az Európai Uniós egység a mostani legjobb megoldás? Nem azt akarom, hogy ezt mindenki elhiggye nekem. de annyi kételkedésük legyen, hogy aki ma járt először Romániában, ne hirdessen igazabb Igét, mint aki már tegnapelőtt is ott volt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sokszáz éves tragédiája már sok népnek volt. Olyanoknak is, akik végül is megmaradtak és viszonylag békében élnek. A lengyel határok sem ott vannak, ahol voltak. A finneké és a németeké sem. Az örmények 1915-ös tragédiájáról már halhatatlan regényt is írt Franz Werfel a Musza Dag negyven napja címmel. Ott az történt meg, hogy a címerük ékét, az Ararátot, a hatalmas hegyet, már csak a legtisztább napsütésben látják, mert azóta az Törökország része.

De az örmények átélték utána a szovjetizálást is. Talán többezer éves keresztény hitük is segítette őket.

Ma sokszor kapok felszólításokat ilyen-olyan imaláncokra Trianon fájdalmában. Kedves városbéli társaim jól tudják, hogy hívő keresztényként tudom, hogy száz évvel ezelőtt, a trianoni szerződés végzeténél is ugyanaz a Jézus Krisztus volt felettünk, mint ma.

Tehát ránk bízta, hogy mit kezdünk magunkkal.

Cegléd, mint mondtam, az Isten tenyerén van. Mindenkinek a lelkiismeretére van bízva, hogy előre menetét, jólétét, alföldies magyarságát, egyetemes magyarságszeretetét támogatja vagy gáncsolja.

Istenen kívül én a józan észben is bízom.

Köszönöm, hogy megtiszteltek a meghallgatással."

Cegléd, 2020. június 4.

(Fotó: Kisfaludi István)