Szerkesztőségi ülés: Kálmi készíts egy riportot, Alfi a szokásos színest várom, Pannika nyolc-tíz hír jöhet, Péter mondd el a szerkesztőbizottság értékelését, Imre megint jó lenne egy szép portré.

Visszarévedek. Látom, hallom őket. Kezükben zizzen a Kék Újság még nyomdaillatú száma, vélemény véleménybe fonódik, csípős szónyilacskák is röppennek, nevetést fakasztó poénok, iramodó ötletek. Közös szerelmünktől csillogtak a szemek: az újság!

Most a betűk szálkássá merevülnek, karcolják a sápadó papírt. Ők onnan fentről csillaghegyű tollal írják e lapra: Itt vagyunk, már ennyien együtt, a Kék Újság után a Kék Ég a befogadó helyünk.

*

A hír az újság éltető eleme. Ez viszont mellkasszorító: meghalt Besze Imre.

Mint a kamasz az első randevúra, olyan félszegen jött be a szerkesztőségbe. Anitának olykor virágot hozott. Megállt az asztalom előtt, „Foglalj helyet Imre”, „Nem akarom zavarni a munkát”, szinte szégyenlősen tette le a kéziratait, kicsit topogott, aztán halk szóval - nem elment - „áttűnt” valamely másik útjára.

A hírcsapás szédületéből eszmélve úgy idéztem meg őt, hogy átlapoztam a Kék Újság régebbi számait, a tőle kapott Szabad Föld-példányokat, az írásait közlő antológiákat. Lírája a mélyről fakadó forrás tisztaságával hat, szóképei szinte filmszerűen láttató erejűek. Prózája „hőse” mindig a kisember. Riportjai, portréi életihletésűek: a „mindennapi” ember mindennapi gondjaival foglalkoznak. Járta a várost, végigsétált a piacon, hallgatta a buszmegállóban, postán várakozókat, - hiteles, elgondolkodtató jegyzetek, publicisztikák születtek ezekből az élményekből.

Szerette az embereket.

*

Miként Ceglédet is. Derekegyház (szülőhelye), Vác (diákévek), Szentendre (itt is élt) után boldogan írta 1996-ban: „Két napja bejegyzett polgára / vagyok szerelmes városomnak.” (Most már tudom.)

Az alföldi táj, a tágas tér, Budai út – álmodó lelkének szabad szárnyalását itt találta. A Gerje-part hangulatvágyak színhelye: „A Gerje partján margarétás csókok / születnek és röppennek tovább /a vízre, földre, égre.”

S amikor elkényszerült (elkényszerítette magát) Ceglédről, úgy kuporgott ide-oda útjain a törteli buszon, mint akit hazátlanná hurcolnak.

*

Verseskötetét lapozgatom. Mily nyomasztóan hat rám most a címe: Lélekharangszó. Lelkében fogant, poézissá nemesült, drámai sorai megremegnek szemem előtt. „Halál előtt egy pillanat az élet.” (C.V.) „Úgy vagyok én egyedül, mint a csillag ott, felül” (Psalmus) „Nem vett karjaiba szeretet.” (Mea culpa) „Szívemben tüskefájdalom.” (Apakereső)

Örvénybe sodorta a folyton égő-égető szeretetvágy, a magány, a kettétört önhit és önakarat, az örvény forgatta, húzta, egyre, egyre… Felkiáltott egyszer még: „Vigyázzatok rám!” Vigyáztunk? Nem lehetett. Nem lehetett? Pedig láttuk: a mindig elegáns megjelenés mögött szakadozott a lelke. Hogyan lehet visszaútra kérlelni azt, aki iránytévesztésében önmagát is elveszítette? *

A Psalmus című versében tört lélekkel jövendölt:

„Majd sírba tesz a szikla-élet s meghagynak bádogemléknek - útszéli feszület maradok.”

Meghajlok az „útszéli feszület” előtt, s az ébredő természet első virágát teszem elé.

Koltói Ádám