Lehet az utazás kiindulópontja és végállomása is. A ceglédi vasútállomás is egy ilyen állomás, melynek kezdetét, múltját idézzük most fel.

A jó közlekedési feltételek mindig jó hatással voltak a település jövőjére nézve. Nem volt ez másképp az 1800-as években sem. A Pest-Szolnok közti vasutat 1847. szeptember elsején adták át a forgalomnak. Ettől kezdve fokozatosan bővült a vonal, 1857-ben már Debrecenig, 1853-tól Kiskunfélegyházáig, majd 1854-től egészen Szegedig épült ki a pálya.

A tulajdonosváltásokból és forgalmi rend változásokból adódóan a ceglédi vasútpálya szakasz több mélységet és magasságot is megélt. A Magyar Királyi Államvasutak felügyelete alatt váltunk forgalmas vasúti csomóponttá, és egy konkurens vasútvonal kiépítése csendesítette le az addig nyüzsgő vasútállomást és környékét. 1882-ben az új vasútvonal elkészültével áthelyeződött a forgalmi súlypont a Rákos – Újszász - Szolnok vonalra. Főleg a Budapestről induló gyorsvonatok átirányítása viselte meg a ceglédieket. Mindemellett a menterendek átalakítása is nem kis bosszúságot és nehézséget okozott a város lakóinak. Ma már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy vonattal a Cegléd-Kecskemét távolság egy egész napos utazást tegyen ki. A rossz csatalakozások azonban rendkívüli mértékben meghosszabbították az utazási idők hosszát. Ezek a nemkívánatos körülmények igencsak megnehezítették a munkájuk vagy életformájuk miatt vonathoz kötött emberek mindennapjait.

A vasútállomás életének változásai az állomás épületén is kiütköztek. A legfelsőképen látható ún. indóházat még 1847-ben, a forgalom megindulásának évében építhették. Később a szegedi vonal kiépítése során fejlődött tovább az állomás, itt azonban meg is állt egy időre és a forgalom visszaesésével együtt egyre csak romlott az épület állapota. A helyzeten már az sem segített, hogy idő közben a vasút a MÁV tulajdonába került.
Pozitív irányú változást csak az 1907-ben elkezdett vasúti építkezések hoztak a ceglédi állomás életébe. A Kossuth Ferenc, Cegléd akkori országgyűlési képviselője által a képviselőház elé terjesztett vasúti beruházások terve meghozta a várt áttörést. A tervek alapján 1908 januárjában megkezdték az építkezéseket, melyeket maga Kossuth Ferenc felügyelt. „Tisztelt barátom! Cegléd állomáson a beruházásokkal kapcsolatos munkák mielőbbi lefolytatására irányuló szíves érdeklődésed folytán tájékoztatni kívánlak, hogy e munkák közül – amint erről személyesen is meggyőződni alkalmad van – az új mozdonytelep már elkészült, a régi fűtőház és a kapcsolatos épületek lebonttattak és azok helyére új vágányok rakattak le, továbbá a szénrakodás céljaira szolgáló berendezések is már elkészültek. Az új felvételi épületnek részletterve és a kiírási műveletei is már teljesen elkészült s a pályázati kiírási hirdetmény a hírlapokban már a legközelebbi napok egyikében meg fog jelenni. Méltóztassál meggyőződve lenni, hogy e beruházási építkezéseket minden stádiumban kiváló figyelemben részesítem.” – írta Kossuth Ferenc bíztató szavait B. Molnár Sámuelnek. A gondos felügyeleteknek és a zavartalan munkának köszönhetőem még az év novemberében átadták a várótermeket, az oszlopcsarnokot és a restit, majd 1909-re már az egész épületet birtokba vehették az utasok és a város lakói.

A ceglédi polgárok örömmel fogadták az új állomást, s egy ma már elfeledett szórakozási formának hódolva gyakran „kinéztek” az állomásra. Kisétáltak a peronra, megnézték az éppen induló vagy érkező vonatokat, szóba elegyedtek ismerősökkel, ismeretlenekkel. Ez a nosztalgikus érzéseket keltő szokás azonban nem mindenki számára tűnt ártalmatlannak. A mindenkori állomásfőnök ugyanis a fejébe vette, hogy a peronra már pedig csak érvényes menetjeggyel , vagy peronjeggyel szabadjon kilépni. A vasúti séták hívei elvéreztek ebben a csatában és e szigorú szabálynak végül sikerült érvényt szerezni.

Minden vasútállomás elmaradhatatlan létesítménye a resti, s ez Cegléden sem volt másképp. Ez a kedvelt célpont nem csak a vonatra várakozókat, de a megpihenni vágyó helyieket is szívesen fogadta. Az állomás éttermében terített asztalok és szolgálatkész pincérek várták a vendégeket.

Mára már nem csak a menetrend, de az állomás képe is teljesen átalakult. Megszűnt az étterem és a nyári napokon hűs árnyékot adó szőlőlugas alatt sem ül már senki. Valljuk be, ma már nem élmény a csatlakozásra, vagy éppen a késő vonatokra várni, mint talán régen, de az állomások még ma is ugyanúgy utazásaink kezdetét vagy éppen végét jelentik, mint hajdanán.

FirKata