A mohácsi busójárás Magyarország egyik legrégibb télbúcsúztató-tavaszköszöntő karneválja, melyet az UNESCO 2009-ben az első magyar eseményként felvett az emberiség szellemi, kulturális örökségének reprezentatív listájára.
A Busójárás idejére sokszorosára duzzad a város lélekszáma és minden kis utcában, téren hihetetlen mértéket ölt a jókedv és a mulatozás, amiből minden jelenlévő bőséggel kiveheti a részét.

A busók ilyenkor szabályosan elözönlik a várost és a felvonulásig kis utcákban, tereken barátságosan riogatják az odalátogatókat különös tekintettel a lányokra. Én személy szerint lemaradtam a hagyománynak ezen apró részletéről, ami a busók lányokhoz való hozzáállását részletezi, így naiv tudatlansággal közeledtem az első velem szembe jövő álarcos idegenhez, akivel egy közös fotót szerettem volna készíteni. A szemfüles busó azonnal meg is ragadott és magával húzta a meglepetéstől ledermedt testemet. Néhány lépéssel arrébb aztán kedvesen megölelgetet és végül a közös fotó is elkészült. Ekkor még semmit nem sejtettem, gondoltam milyen lelkes és közvetlen busóval találkoztam. A következő néhány óra azonban lerántotta a leplet számomra is eme nemes tradíció részleteiről. A hagyomány szerint a maszkok mögé bújt busók a termékenyebb lét okán húzogatták a lányok haját, simogatták arcukat. Nos, a mai „modern” busók természetesen kiterjesztették a szokás részleteit és újabb elemeket csempésztek bele, mint az ölelgetés, lányokat közrefogó ugrálás, méretes favillákkal való bökdösés, stb. Egy idő után már nem volt olyan hagyományelem, aminek ne estem volna áldozatául. Ha eddig nem ismertem ezt a szokást, most minden részletével tisztába kerültem. Törékeny termetemmel könnyű prédának számítva szinte már félve álltam ki a félelmetes álarcosok elé egy-egy fotó elkészítéséért.

A legtöbb busó egyébként nagyon kedves és barátságos. Készségesen állnak modellt úton-útfélen a közös fotók elkészítéséhez és sztárokat megszégyenítve tűrik az őket megrohamozó fotósok hadát. Elképesztő nyüzsgés van körülöttük ezekben a napokban, vitathatatlanul ők ilyenkor a város főszereplői. Szerepükhöz mérten példamutatóan viselkednek, de sajnos el kell mondanom, hogy az ellenpéldával is találkoztam. Vannak olyanok is, akik az állarcuk mögé gátlásaikat is elrejtik, és arcátlan módon használják ki megkülönböztetett helyzetüket. Az ő céljuk egyáltalán nem a hagyományőrzés, azonban szerencsére az ő táboruk igen csak elenyésző.

Az esemény gerince, központi eleme a busók főtéren való felvonulása, ami a maga nemében a világon egyedülálló. A debreceni virágkarneválhoz hasonló módon az út két oldalán felsorakozott irdatlan embertömeg között masíroznak végig az állarcos felvonulók, melynek során lehetőség van megtekinteni az összegyűlt busók minden egyes fajtáját, típusát. Nincs két egyforma busó, az elképesztő hol ijesztő, hol pedig vidám állarcok mind méretben, mind pedig stílusban különböznek egymástól. Ettől (ettől is) olyan színes a karnevál. Ezek a fából faragott állarcok egyébként nagyon nehezek, amit a busók a felvonulás alatt nem vehetnek le magukról. A hagyomány szerint nem fedhetik fel kilétüket, és ezt szigorúan be is tartják. Az állarcok alatt maszkot viselnek a férfiak, hogy még véletlenül se láthassák meg arcukat. A busókat egyre több szabály köti, legújabban egy etikai kódexet állítottak össze a busóknak, melyben több más mellett szabályozni szeretnék a télűző busók viselkedését is, hogy a rendezvény megfelelhessen a szellemi világörökség részének.

A mohácsi busójárás nem csak, hogy méltó módja a hagyományőrzésnek, de színes, hangos karneválként viszi jó hírét kis hazánknak.

FirKata